2016. május 2., hétfő

CHRIS BECKETT: SÖTÉT ÉDEN



EREDETI CÍM: DARK EDEN
FORDÍTÓ: FARKAS VERONIKA
KIADÓ: AGAVE
OLDALSZÁM: 352
MEGJELENÉS ÉVE: 2016 (eredeti: 2012)
MŰFAJ: SCI-FI


FÜLSZÖVEG:
Azon a bizarr, nap nélküli bolygón, amit Édennek hívnak, a Család 532 tagja az Erdő lámpásfáinak fénye és melege alatt talál menedéket. Az Erdő mögött a Havas Sötét hegyei terülnek el, ahol olyan csípős a hideg, és olyan mély az éjszaka, hogy még soha nem kelt át rajta élő ember.
A Család Legvénebbjei még emlékeznek a legendákra egy olyan világról, ahol a fény az égből jön, és ahol a nők és a férfiak olyan hajókat építettek, amelyek az eget is képesek átszelni. Ezek a hajók hozták őket is ide a Legvénebbek szerint  és a Családnak meg kell várnia, amíg az utazók visszatérnek.
De az ifjú Vöröslámpás John megszegi az Éden törvényeit, darabokra töri a Családot, és megváltoztatja a történelmet. El fogja hagyni a járt utat a járatlanért, bemerészkedik a Sötétbe... és felfedezi az igazságot a világukról.

A Sötét Éden éppen annyira sci-fi, mint szépirodalom; részben tanmese, részben egy felkavaró fejlődésregény, ami a sötét, baljós szépség meglepően eredeti földönkívüli világában játszódik, egy egyszerre lenyűgözően egyszerű, mégis megdöbbentően sokoldalú prózába ültetve. 


Mielőtt bármibe is belekezdenék, a könyvet szeretném megköszönni az Agave Könyvek-nek és a Kildara csapatának! Egy igazán különös világba repített a Sötét Éden, melynek hatása még az álmaimban is visszatükröződött. 
Nehéz nehéz dolgom van, mert ez a regény annyira összetett, és annyi társadalmi problémát vetít elénk, hogy ezeket felvázolni 21 óra tájban bizony merész vállalkozás, én mégis megpróbálkozom vele. Mindig is szerettem feszegetni a határaimat. 
Chris Beckett
A Sötét Éden című regényt Chris Beckett követte el, akiről eddig sajnos nem hallottam, de mégis jobb később, mint soha... nem igaz? Mielőtt kezembe vettem volna a könyvet, sok véleménnyel találkoztam, melyek hol dicsérték, hol elmarasztalták. Már csak ezért is kíváncsi voltam rá, hogy én melyik táborba tartozom majd. Annyira azért mégsem lehet szörnyű, ha az írót ezért 2013-ban Arthur C. Clarke-díjjal tüntették ki. Mondjuk az is igaz, hogy Mr. Clarke világa nem igazán ütközik az enyémmel, no de annyi baj legyen. Ami miatt szintén a mielőbbi olvasás mellett tettem le a voksomat, hogy Farkas Veronika a fordító, akit imádok imádok, mert fantasztikus, fantasztikus! 
A borítóra tekintve valóban egy űrbéli táj tárul elénk, a színek tökéletes összhangban vannak a címmel, és a világító fák is indikálják már, a sorok közül előbukkanó sötét világot. 
Ez az Éden, több szempontból is sötét, de elsősorban azért, mert nincs egy csillag sem, mely megvilágítaná, itt örök éj honol. 
Gondolkodóba estem, hogy vajon milyen kategóriába is sorolható a szóban forgó regény: a sci-fi ruházatát mindenképp magán hordja, de ezen kívül még bele-belenyúl más műfajokba, úgy mint a fejlődésregény, ahogy a hátlapon olvashatjuk is. A fantasy elemeket ezúttal kizárhatjuk, a tündérek most szabadságra mentek. 
Ahogy beszippantott ez a világ, több másik is eszembe jutott, mint mondjuk az Avatar vagy az I.E. 10000. De aztán önálló képeket is kivetítettem magam elé, és végül sikerült egy olyan Édent vizualizálnom, melyben már tökéletesen elboldogultam. A történet esetében az Útvesztő és A legyek ura is be-beköszönt tudatomba, hiszen itt is önellátó csoportokkal találkozhatunk, akik magukra lettek hagyva a természetben, és kénytelenek megbirkózni az elemekkel oly módon, hogy csapatokat, szabályokat állítanak fel, megterveznek egy életet, ami viszonylag élhető is. Ez esetünkben sincsen másképp. 
Egyfajta Ádám és Éva-féle teremtéstörténet mítoszt kapunk, amibe nem is szeretnék jobban belegondolni, mert ha azt vesszük, hogy történetünk kezdetén már 532 tagja van a Családnak... ez bizony csak durva durva biológiai és egyéb gikszer árán valósulhatott meg, de most nem akarok olyan szavakkal dobálózni, mint a vérfertőzés. Ne helyezzük erre a lényeget, lapozzunk, viszont az író finoman utal arra a sok denevérképű és karomlábú utódra, akik azért nem lettek egészségesek, mert bizony szoros rokoni kapcsolatból származnak. Én legalábbis így vezettem le ezt az egészet. De már tényleg lapozzunk. 
A bolygó egy rideg, sötét hely: Az ég üvegfekete volt. A Csillagos Örvény olyan tisztán látszott, mint egy fehérlámpás az ember orra előtt, és a levegő olyan hűvös volt, mint egy merülésben, amikor nincs felhő közöttünk és a csillagok között. 
Mégis éltek itt állatok, növények, és az embereknek is sikerült alkalmazkodniuk a körülményekhez, mert nem nagyon tehettek mást. Szerencsére voltak itt olyan fák, melyek törzse meleget adott, ágaikon lámpások világítottak. Még sok más érdekes dolgot is tartogatott az Éden, és minden élőlény elnevezése is földi mintára történt, mivel az egyik  szerencsétlenül járt  űrhajós szolgált névadóként (Michael neveire). Volt itt denevér, leopárd, faróka, ugrik, egész kis bizarr állatkert. Gyapjasbakok, akik később potenciális élelemforrásként szolgáltak az egyre növekvő ember-populációnak.
Emberek. Az ő ábrázolásukon van a hangsúly, minden más csak díszlet, háttér, illusztráció. Hogyan tudják meghódítani és a maguk javára fordítani a természet kincseit. Hogyan képesek alkalmazkodni. Ez az egyik része a dolognak, mely dicséretes, hiszen nulláról kellett indulni, mindenféle előképzettség vagy technikai felszerelés nélkül. A Család nyolc csoportra osztva bújik meg a nagy, öreg sziklák között, amik a Nagytó és a Hosszútó között állnak ki a talajból, és nyúlnak felfelé, a Mélytó felé. Mindegyik csoportnak megvan a maga területe a kéregkunyhóival és egy tűzrakással, ...
A főbb karakterek egy-egy külön embertípust vetítenek elénk, akik a társadalom rétegeit alkotják.
Az elbeszélés is oly módon lett megoldva, hogy a főszereplők szólnak hozzánk, ezáltal újabb és újabb perspektívából világítanak rá a dolgokra. Vöröslámpás John például az állandó lázadó, aki képes előre gondolkodni és tervezni: Tövisfa Tina így festi le John érdekes. ... ő olyan mint egy jó sakkjátékos: nemcsak olyasmiket lép, amik abban a pillanatban helyesnek tűnnek, hanem előre is gondolkozik. Ő négy öt lépésre előre gondolkodik arról, amit el akar érni. 
És sajnos a negatív aspektusok is képviselve vannak például Vöröslámpás David személyében, aki egy randa, gonosz csúnyaság volt a vastag, rövid végtagjaival és a folyamatosan nedvedző, folyamatosan reszkető vörös denevérképével. ... kegyetlen, rideg és kemény, és a denevérképétől csak még kegyetlenebbnek, ridegebbnek és keményebbnek tűnik.  Minden regénybe kell legalább egy karakter, akit elfogulatlanul gyűlölhetünk, nos itt ezt a szerepet megnyerte magának a szóban forgó srác.
Minden emberi tulajdonság felszínre kerül, ezáltal az Éden már nem csupán a Nap hiánya miatt viseli majd a sötét jelzőt. A fejlődés egyben hanyatlást is hordoz magában. Minél több dolgot fedeznek fel, ültetnek át elméletből gyakorlatba, mindig lesz egy ellentábor, aki először kineveti az újítókat majd pedig ellopja ötleteiket, és ezeket alkalmazva indul hódítani. Mindig lesznek emberek, akik nyughatatlanok, többet és többet akarnak látni abból a világból ahol élnek. Ez az elégedetlenség hajtja őket előre. Olyanok, akik vezéregyéniségek, és a jó cél érdekében válnak zsarnokká, és olyanok, akik pusztán gyűlöletből nyerik el ugyanezt a jelzőt.
A Sötét Éden emberei emberibbek már nem is lehetnének: öntudat, erkölcsök, árulás, bosszú, remény, szeretet, összetartozás iránti vágy, ragaszkodás... háború, gyilkosság.  
Chris Beckett nagyon szépen, és nem is olyan árnyaltan teregeti elénk ezt a sci-fi köntösbe bújtatott társadalomkritikát, és nyilvánvalóvá válik, hogy az ember nem tudja meghazudtolni önnön természetét. A béke csak viszonylagos, az ellenszenv és a harcra való hajlam mindvégig ott lüktetett a sorok között, és csak arra várt, mikor robbanhat. De nem csupán ezek miatt olyan emberi az egész szerkezet. Ott vannak például az Éves Fordítókon való megemlékezések. Hamis szavak, nemlétező emlékek. Hogy ünnepelhetnénk valamit tiszta szívből, amit nem tapasztaltunk, nem ismerünk, csak elbeszélésekből és mondákból? Még a szavak sem a valóságot tükrözik, csak egy eltorzult verziót: az elektromosság leamortizálva Lektre Mossák lett, az évforduló Éves Fordító, a rádió: Rá Dió, a tengerből pedig tengely, ködből kod stb. Viszont a modernebb beszéd is terjedőfélben: mint mondjuk a Harry pöcsére! Gela cicijére!  szóval ennek a kis populációnak a nyelvhasználata érdekes módon alakult. Ami kicsit idegesítő lehet, hogy a nyomatékosításra duplikációt alkalmaztak, ami egy idő után beissza magát az ember agyába, és automatikusan is ezen fog kattogni: ideges ideges lettem ettől néha. De aztán megszoktam, és végül nem zavart. Elfogadtam, hogy ők ilyenek. 
A történet maga nem volt rossz, lassan indult, de aztán szépen halad előre, néha leült ugyan, de utána újra rákapcsolt. Voltak izgalmas és kevésbé mozgalmas részek, melyek inkább lélektani síkra terelték a történetet. A szerelem itt inkább a realistább módon jelent meg, de ezt nevezhetjük érzelmi ragaszkodásnak is. Az emberek jórészt csak a fajfenntartás érdekében csusszantak illetve feküdtek ez pedig már önmagában véve is kiöli az egészből a romantikát. Ezt az érzelmet még meg kell tanulniuk, tehát a jövő zenéje. 
A motiváció is szép lassan megváltozott. Mindvégig az a hamis remény tartotta a Családban a lelket, hogy a Föld majd visszajön értük. Vissza? Hiszen ők itt születtek, hová mehetnének vissza? Egyedül John és Jeff tudatában kristályosodott ki az a gondolat, hogy ez az ő otthonuk, nem pedig az a bolygó, amit sosem láttak, csak azok pumpálták beléjük az illuzórikus reményeket, akik onnan származtak. Az alapítók, az Első Ötök.
Jeff világít rá arra, amit mindenki tudott, de senki sem mert végleg beismerni: Mi itt vagyunk. Mi tényleg itt vagyunk!” 
Én sejtettem a végkifejletet, nem ért nagy meglepetés, mikor az utolsó oldalakhoz értem. De szerintem ez így van jól, így teljesedik ki a regény egész dramaturgiája. Az, hogy ez Happy End vagy sem, azt minden olvasónak magában kell eldöntenie szerintem. Bár ez a kifejezés eleve nem is passzolna ehhez a regényhez. Egyszerűen csak az End. Bár ez sem teljesen, mert éppen ott ért véget a történet, amikor minden elkezdődött, új mederbe kerültek az események, amik akár jól is elsülhetnek. Én drukkolok hőseinknek, mindenki érdemel egy újabb esélyt! Talán sikerül a Sötét Édenből is kihozniuk a legjobbat, úgy, hogy ne egy távoli bolygó után vágyakozzanak, hanem ezt tekintsék otthonuknak, igazi otthonuknak. 
Nem is ragozom tovább, egyrészt fáradt vagyok, másrészt szerintem mindent leírtam amit szerettem volna... nem mellesleg jó hosszan. 
Azoknak ajánlom ezt a regényt, akik szeretik, ha az eléjük tárt történet mélyen elgondolkodtat. A Sötét Éden semmit sem erőszakol ránk, hanem több oldalról bemutat egy-egy problémát, hogy legyen összehasonlítási alapunk és mi tudjunk dönteni, melyik verzióval azonosulunk. Az is igaz, ha tudományosan ásunk a mélyére, kiütközik rengeteg olyan probléma, mely begyújtja agyunkban a vészvillogót, hogy ez bizony így nem műkszik. Ám ha ezt félreseperjük, és úgy tekintünk rá, mintha csupán a kinyilatkoztatni kívánt mondanivalóhoz szolgálna segédelemként, más színben láthatjuk a történetet. Az is igaz továbbá, hogy nekem is nehezemre esett elvonatkoztatni, így megértem, ha más is sokáig rágódik az alapszituáció lehetetlenségén.
Bár vannak főszereplők, akik kapnak jellemábrázolást, de inkább képviselt céljaik és tetteik válnak igazán fontossá, és igazi hősként egyikre sem tekinthetünk, illetve olyan szempontból semmiképp, mint a hagyományos regényekben.
A már mindenki által ismert veszélyeket, nagy igazságokat csomagolja más köntösbe. Az író nem sok újat mond, viszont a megvalósítás, ahogyan ezt teszi, mindenképp elismerésre méltó.

 5 / 4

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...