2015. november 1., vasárnap

DMITRY GLUKHOVSKY: METRÓ 2033




2033.
Az egész világ romokban hever. 
Az emberiség majdnem teljesen elpusztult. 
Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg  a Föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol, és borzalom fészkel. 
Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget. 

A könyv által kiváltott felháborodásom némileg alábbhagyott, kialudtam a dühömet, és most már képes vagyok objektív véleményt nyilvánítani a szóban forgó disztópiáról, ami  így jobban belegondolva  nem is volt olyan szörnyű, mint első blikkre. 
Külön irodalmi szemináriumunk volt az egyetemen orosz irodalomból, és sok író munkásságán keresztül megtapasztalhattuk, hogy bizony nem az akción van a hangsúly, hanem inkább a morális, filozófiai vetület kerül felszínre. Az orosz írók pszichológiai, filozófiai alapon próbálják igazolni az emberiség tetteit és ezek következményeit; rákényszerítik az olvasókat, hogy szálljanak magukba, és próbálják meg lélektani síkon elemezni a leírtakat. Ez Dmitry Glukhovsky esetében sincs másképp. 
Dmitry Glukhovsky
Azt mondhatom, hogy mégis örülök, hogy ezt a regényt szavazta meg a Mini-Könyvklub, kötelező olvasmánynak október hónapra. Így legalább az orosz világ egy olyan részébe is betekintést nyerhettem, ami eddig rejtve volt számomra. Miközben olvastam, önkéntelenül is párhuzamot vontam a moszkvai és a magyar metró között. A kontraszt hatalmas. Míg az élet szinte elképzelhetetlen lenne mondjuk a déli pályaudvari megállónál, addig Oroszországban ez nem is lombozza annyira a kedélyeket. Tudom, kellemetlen a föld alá száműzve, élve eltemetve élni, a mesterséges nappalok fogságában, melyet csak a reflektorok generálnak. De míg az oroszoknál az esély adott, nálunk ez szinte lehetetlenség lenne. Jobb bele sem gondolni. 
A moszkvai metró

A regény alapszituációjával már sok esetben találkozhattunk, könyvek, filmek formájában egyaránt. Az emberiség ismét ráfaragott a beléjük kódolt harci kényszer és hatalomvágy miatt. Önmaga alatt úgy vágta ki a fát, hogy az még rá is dőlt, biztos ami biztos alapon. Az atom és a biológiai fegyverek korszerűsítése vajon megérte a fáradozást? Ebből a gödörből kimászni nem semmi feladatnak ígérkezik. Eme kimondottan emberi cselekedetnek következtében a felszín lakhatatlanná vált, legalábbis az emberek számára. Az ismeretek tekintetében ez lehet, hogy nem is akkora probléma, ha belegondolunk. Létrehoztak egy morbid Jurassic Parkot, ahol az élet teret hódított magának, olyan fajok keletkeztek a sugárzás hatására, melyek ellenállóbbak lettek. Fejlett szervezetek, intelligencia és önfenntartási ösztön. Reloaded... minden újra kezdődött. 
Botanyicseszkij Szad - illetve ami maradt belőle
A túlélőkből sajnos nem veszett ki az a tulajdonság, hogy előbb lőnek, aztán kérdeznek. Gyökeret vert tudatukban az az elképzelés, hogy a felszín lakói, a fény gyermekei csakis gonoszok lehetnek egytől egyig, tehát megszavazták számukra a halálbüntetést. A támadás-védekezés természetes ösztön, de mi van, ha születtek olyan lények is, akik nem ártani akarnak, hanem kommunikálni velük? Az általánosítás csapdájában vergődve az emberek nem alkottak kategóriákat. Elpusztítani mindent, ami más, idegen.

A föld alatti labirintus-rendszerben, a VDNH állomásról indul utunk. Innen kísérhetjük Artyomot, a húsz év körüli kiválasztottat  aki itt él nevelőapjával, Szuhojjal  –, hogy a Hunternek tett ígérete nyomán eljusson a Poliszba, és megtaláljon egy Melnyik nevű embert, akivel majd megkísérli a lehetetlent: megmenteni a makacs emberiséget látens dekadencia-vágyától... vagyis önmagától. Hisz mindig sikerül elérnie a népeknek, hogy valami balul üssön ki, mikor már elérik a túl szép, hogy igaz legyen állapotot. (Hunter és Melnyik sztalker, akik a felszínt járják védőöltözetben, feltérképezik, információt gyűjtenek róla és a lényekről, akik lakják, valamint lehordják a metróba mindazt, ami még az emberek számára felhasználható. 
A metró
A különféle állomásokon kialakult mikro-társadalmak is érdekesek, egyik helyen sátánistákkal találkozhatunk, a másikon Jehova tanúi próbálnak térítgetni, megint máshol a fasiszták és a Vörösök tartják rettegésben az embereket. Még Che Guevara követőkkel is összefutunk. Kereskedőkkel, koldusokkal, filozófusokkal és szakemberekkel. Artyom művelt fiatalnak képzeli magát, de útja során, ahogy folyton tapasztalatokat gyűjt, már annyira nem biztos a tudásában. Az öregek történeteit nagyon kedveli, akik még tudták, milyen volt a felszín a háború előtt, emlékeztek, emiatt számukra a föld alatti élet valóban a pokolhoz lehet hasonlatos. A fiú nem tud kiválasztott mivoltáról, sejtései vannak, de inkább mégsem bízza el magát. Próbál felnőni a feladathoz, hogy felelősséggel tartozik társaiért. Azok, akik vele tartanak,  kevés kivétellel   egyirányú jegyet váltanak a másvilágra. Valami nincs rendben a sráccal. Ezt ő is beismeri önmagának, és emiatt nem érzi topon magát lelkileg. De nem hátrál meg, próbálja úgy felfogni, hogy minden apró esemény, halál, egy nagyobb jó egészének részletét képezi, hogy ennek így kellett történnie. Szása bácsi feladta a reményt, ő viszont kitart a végsőkig! Akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy egész életében a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.” 

Az emberiség bűne leginkább a vademberek földjén ütközik ki, ahol az egyik pap új alapokra helyezi a teremtést, megalkotva a Nagy Féreg mítoszát, aki maga teremtette a föld alatti birodalmat, alagutak ezreit. Ez a torzszülött lények társadalma, melyet öreg értelmiségek irányítanak, akik korábban egyetemisták vagy professzorok voltak. Úgy gondolják, a gyerekek lelke még tiszta, és formálható. Ők lehetnek az új nemzedék. A gépek és technika ellenségei. 
A felszín

A Kreml-nél és a Nagy könyvtárnál tett látogatás is hátborzongató. Az biztos, hogy a Metró 2033 világában nem szeretnék könyvtáros lenni. 
A regény végén a felkelő nappal egy reménysugár is felvillan, talán mégis minden rendben lesz. De Artyom későn döbben rá, hogy egyáltalán nem úgy kellett volna elrendezni a dolgokat, ahogy ők, az emberek tették. A csak feketékként emlegetett mutánsok cselekedeteit teljesen félreértelmezték, és mire Artyom megfejtette valódi céljukat, már késő volt... nagyon késő. 
Az emberek tehát még egy esélyt elszalasztottak a megmenekülésükre, de ezt még nem tudják. Ezt egyedül Artyom tudja, aki biztosan legalább annyira ledöbbent, mint én, mikor elolvastam az utolsó sorokat. Artyom elviselhetetlenül szűknek érzett mindent, és azt hitte, megfullad. Fogta és letépte magáról a gázálarcot, s mohón, teli tüdővel beszívta a kesernyés, hideg levegőt. Aztán letörölte kibuggyanó könnyeit, és ügyet sem vetve a többiek kiáltásaira, elindult lefelé a lépcsőn. Vissza a metróba. Haza. Picit csillogott az én szemem is a végkifejletnél. Hogy kik miatt, az szerintem egyértelmű azoknak, akik olvasták ezt a regényt... amit tegnap még nem, de ma már ajánlok bárkinek, aki szeret elgondolkozni azon, vajon mi is (lesz) az emberiség végzete; a miérteken, hová tartunk, a technika mennyiben szolgálja fejlődésünket, és mennyire sodor minket a szakadék szélére. 

A világhírű regényből számítógépes játék is készült, mely 2010 márciusában jelent meg. 

5 / 4



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...