2013. június 3., hétfő

BARANGOLÁSOK ÍRFÖLDÖN

Nem is tudom, hogy fussak neki az élménybeszámolómnak. Már annyian rágják a fülemet, hogy "rajta már, naaa képeket és lökd a sódert" és lökném is, ha nem gátolna az a torokgyulladás ami kicsit kedvszegő.  A gondolataim itt hevernek csomagban, oké, kibontom őket.

2013. május 25-én az esti órákban egyszerre több álmom is kezdett valóra válni. Az első az volt, hogy végre igazi utasszállítóval repülhetek. A második, hogy Írországba, Karen Marie Moning és Nora Roberts történeteinek középpontjába. A reptéren – amit fogalmam sincs, hogy Ferihegy vagy Liszt Ferenc névvel illessek – már eléggé felfokozott izgalmi állapotban leledztem. A szívem a torkomban dobogott, ezt el sem hiszem, hogy végre itt vagyok; köbö ilyen gondolatokkal dobálóztam. A csomagom simán átment, viszont a telómat véletlenül a zsebemben felejtettem, ezért  egy rendőr csaj "megmotozott", ami annyira nem esett jól, de el kellett ismernem a jogosságát. Ezt is a túlizgatottság számlájára írtam, ők meg arra, hogy most először megyek külhonba nagyrepcsivel. Ami ez esetben a RYANAIR Boeing 737-es gépét jelentette. No ezen a pikcsörön lekaptam párat. (bár ez már a dublini reptéren volt, de egykutya, ilyennel mentem és jöttem)
A felszállást élveztem a legjobban. Sokan rosszul vannak a hirtelen emelkedéstől, ezt körbemustrálva tapasztaltam is, de nálam pont az ellenkező hatást érte el. Még párszor megismételtem volna, ha lehet ;) Mivel a gép 21.45-kor indult, olyan sok mindent nem lehetett látni, csak 15 percig, de a kivilágított városok madártávlatból szemlélve eszméletlen látványt nyújtottak. Sajnos egy ilyen képem sem sikerült :( az odaúton. A visszaút és az ereszkedés az más szitu.
Az út valamivel több, mint 2 óra volt, és abszolút zökkenőmentes. Mivel -1 óra az eltérés, ezért olyan 23.40 körül értünk a Dublin Airport-ra. Ezt a képet nem én eszközöltem, de azért beillesztem. A többi mind az én kreálmányom.
Sajnos Mac Írországát nem sikerült feltérképezni, mert a szállásom Galway-ben volt, kicsit a túloldalon. Dublinra alig jutott valami idő, ez majd jövőre van tervbe véve. Most Nora Robets Írországa felé vettem az irányt, amit rendesen be is jártam. Kedvem is támadt újraolvasni A tűz, jég és szégyen leánya regényeket. Eddig is tudtam vizualizálni, de ezután sokkal könnyebb lesz. No de nem kalandozok el ennyire. Vissza a vezérfonalhoz. Kocsival várt egy barátom, ő elfuvarozott Galway-be. Minden tiszteletem az övé, meló után még kocsikázott két és fél órát, hogy felpakolja öcsémet és engem. Természetesen Írland nem hazudtolta meg önmagát, egész úton esett az eső. Ott csücsültem az ismerősöm mellett, ahol elvileg nálunk ugyebár a kormánynak kéne lennie elöl. Ez nagyon furcsa volt így első körben. Az esőhöz sokkal könnyebb volt hozzászokni ;) A szállás barátságos volt. Hideg, de barátságos. Amúgy egész ott-tartózkodásom alatt nem haladtuk meg a 18 fokot. Az alábbi két kép az utcát és a házat ábrázolja, ahol egy hétig vendégeskedtünk.


















Alul van a garázs, az első emeleten a konyha a nappalival, a másodikon a háló és a fürdőszobák. ( 2-2 ) Még egy lépcső vezet fel az erkélyre. Ezt le is csekkoltam, de mivel sajnos innen nem nyílt sehová izgi kilátás, a szomszédok magánélete meg nem érdekelt, hanyagoltam a helyet.

Minden tetszett, csak a már említett hideghez volt nehéz hozzászokni. Első nap, miután magamhoz tértem némi alvás után, kikocsiztunk a partra, mivel már nagyon hívogatott az óceán. Egyszerűen imádom! A vízi-világgal kapcsolatos természetfilmek mindig is a toplistámon szerepeltek, A kis hableány és a Némó nyomában a kedvenc meséim. Testközelből akartam végre lecsekkolni a vízi birodalmat.
Sajnos az idő nem lett jobb, viszont a levegő nagyon tiszta, friss és üde volt. Ez az első képem a part közelében, itt balra. A hajamat ne nézzétek, mert a sérómat állandóan belőtte a szél, ami elég durva volt az óceán közelében. Galway City ege így festett az első napomon Írhonban. És ilyen is maradt egész estig. Nem volt épp a legjobb választás a félhosszú gatya, mert igencsak fagyott szegény lábam. Aztán még volt körsétánk a tengerparton a következő, kevésbé borús napon is. Alább már sokkal jobb volt a helyzet. A szél állandóan tombolt, de a levegő nem volt mindig hideg.
Kedden pedig egy buszos túra következett Clare megyébe. Igen, végre láthattam személyesen  is az eddig csak regényekből ismert tájat. Már amúgy a dolmen hiányom is kiütközött. Ezt hamarosan orvosoltam. A Burren fennsíkot csak buszból csodáltuk, – amely egy repedezett mészkő fennsík, és számos kőkorszaki sírhely található rajta – de a dolmenhez felmentünk, és mindenki nagy lelkesedéssel kattogtatta a fényképezőgépét. Az alábbi képemen látható a Poulnabrone dolmen. Amúgy a körülötte található virágok mind védettek.                                                   

Ami nagyon tetszett még, azok a kőfalak, amik szinte egész Írország területén fellelhetők. Egymásra vannak pakolva a kövek, mindenféle kötőanyag nélkül, mégis masszívnak tekinthető építményről beszélünk, ami ki tudja mióta áll. Ílymódon vannak elkerítve a békésen legelésző állatok, akiknek igen nagy terület jut az érvényesülésre.
No még mindig Clare megye. Nem túl jó időben, de elértük a túra fő állomását, a Moher sziklákat, ami nem semmi látványnak bizonyult. Már régóta ez volt kint háttérképnek a monitoromon. Álomszép volt élőben.
Több képet is pakolok fel majd a fészre, itt csak egy-kettőnek van hely. Amúgy is ez az iromány a teljesség igénye nélkül készül, mert mindig jut eszembe pár új részlet amit hozzá fogok pötyögni. Merész vállalkozásba kezdtem a sziklán. Óvatosan a szélére kúsztam, bár a szél hihetetlenül süvített. Igen játszottam öcsém idegrendszerével, aki próbált lebeszélni a vakmerőségemről, meg hogy igazán nem szeretne nővér nélkül hazamenni. De én mondtam, hogy vigyázok. Végül is igazam lett, itt vagyok (az épet és egészségeset most hagyjuk, mert még mindig gyötör a torokbizé). Lehasaltam a sziklára, teljesen a peremén, és láttam, ahogy köröznek a sirályok, ahogy halásznak, ahogy a vízesésben a kiálló sziklákon megtört cseppek az erős szél miatt felfelé esnek.
Egyszerűen gyönyörű volt. Elbűvölt ez a mélység. Csak feküdtem ott vagy 20 percig, és bámultam. Olyan megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Itt aztán megeredt az ihlet. Valóban olyan költői szépségű hely ez, ahol biztosan gyorsabban tollra kapna a képzelet. Az enyém legalábbis az egekbe szárnyalt. Sajnos az idő szűke miatt a dolmenre nem maradt idő a másik oldalon, de ez a látvány amit fentebb leírtam, mindenért kárpótolt. Meg hát volt már egy dolmen látogatásom. Élménytelten utaztunk vissza a City-be. Közben még meg-megálltunk várost nézni. Egyszerűen nem tudtam / tudok belelni Clare megyével. Még lámákat is láttunk, meg sok sok kőkerítést, lovakat, szamarakat, teheneket, birkákat, kecskéket. A tengeri élővilág nem képviseltette magát látogatásunk alatt, de nekem épp elég volt a körítés is, nem szabad telhetetlennek lenni. 
 
Aztán következett egy vízi utazás az Aran szigetekre. Pontosabban csak az egyikre, ami nevezetesen Inishmore, a legnagyobb, és a Galway-öbölben fekszik, Írország nyugati partjainál. Mivel senki nem akart bent kuksolni a komp belsejében, tehát köbö úgy gondolkodtak mint én, feltömörülünk a hajó tetejére, hogy a nullánál azért valamivel többet lássunk. Nekem viszonylag jó helyem volt, csak a mancsom fagyott oda a korláthoz. A másik a mobilhoz. A komp útja 1 óra lehetett és két delfin is felbukkant pár másodperc erejéig. Heppi voltam, de lekapni már nem tudtam őket, túl gyorsan eltűntek. Nos a sziget sem volt épp utolsó látvány. Az öt óra amit a barangolásra kaptunk, itt sem volt elég, de az öcsémmel sikerült kifognunk a legklasszabb helyet rajta. Rongyosra jártuk a lábunkat, barátságos nyaralókat kerülgettünk és megmásztuk a hegyet, és mondanom sem kell, abszolúte minden fáradozást megért az egész túra, hisz az alábbi látvány fogadott minket. Természetesen ide is muszáj volt lemásznom. Itt annyira nem volt vészes a helyzet mint az előző esetben.













A szél lájtosan tombolt, a nap is sütött, és a sziklák sem voltak olyan magasak. Imádtam érezni a tenger illatát! Nagyon irigylem azokat, a akik tengerparton élnek. 
A szigeten megtekintettünk egy erőd maradványt is, és tovább is mentünk volna, de vészesen fogyott az időnk, és vissza kellett érni a komphoz, ami senkire nem várt. Itt is kőfal labirintusokba ütköztünk úton útfélen, egy csacsit is megbirizgáltam, akiről kiderült, hogy nagyon jól tud magyarul. Szóltam és jött :D 
Aztán a visszaút következett, fájó szívvel búcsút intettem a szigetnek. Pedig de bebarangoltam volna az egészet. No segáz, eddig is halmoztam az élményeket, akadt bőven, és bármikor visszamehetek még oda, csak némi spórolás kérdése. 
Akkor ejtenék pár szót Galway City-ről is, mert a városi életből is kivettük a részünket. Minden az újdonság erejével hatott ránk. A listámon szerepelt a kipróbálandók között a Guinness, egy Irish Pub, és az ír kávé. Sikerült mindegyikkel közelebbi ismeretséget kötnöm. 

Huhh ez a sör nagyon ütős. Az ír kávé szintén, mivel whiskey-t tartalmaz. Nem mondom, ezek az írek tudnak élni. Viszont én részeg emberrel nem igen találkoztam, de ez csak annak tudható be szerintem, hogy korai volt még az éjszaka, mikor a belvárosban lézengtünk. És ami még szemet szúrt, hogy hajléktalanokat és kéregetőket sem látni. A tisztaság kicsit nagyobb mint nálunk az utcákon, de azért találni itt-ott elhullajtott valamiféléket, pedig igen gyakoriak a kukák, méghozzá szelektívek. Minden 10 méterre jut egy. Amin még jót derültem az az volt, hogy hétköznap a City Center tele van emberkével, hétvégén viszont holtüres volt, mintha kihalt volna. Ott fordítva működnek a dolgok? Ami még kedvemre való volt, az utcai zenészek, énekesek, mutatványosok, akik nem követelik ki a pénzt, de az emberek tudják, hogy mi ilyenkor a teendő, ha feltűnik a látómezőben egy produktív figura. Ők mind mind hozzátartoznak Galway pezsgő életéhez. Ilyen kis házacskák jellemzőek leginkább a városra.
A tengerparti sétát is roppantul élveztem, talán ezért is történt meg a szinte lehetetlen, épp Írországban égett le a képem és a kezem, és sikerült egy kis napallergiát is összeszednem. Cukin fest a szemem környéke, ugyanis körbeégett a szemüvegem, szóval vizualizáljátok, én nem publikálnám a látványt. Amúgy az ajkam is feldagadt aprót, és mikor felkeltem – azt hiszem csütörtökön – majdnem ugrottam egyet, mikor visszabámult rám a képmásom a tükörből. Sokan élnek halnak a botoxért, százezrek folynak el eme szépészetért, én ingyen megkaptam az ajakfeltöltést. Bár nem igazán igényeltem senkitől. Szerencsére két óra alatt lelohadt, mert kaptam rá egy kenőcsöt a vendéglátómtól, aki szintén fura szemeket meresztgetett rám mikor meglátott. Az orrom is felhólyagosodott aprót, de az is elmúlt. Most már inkább egy múmiához hasonlítok, aki szép lassan vedlik. Pazar. Na de félre a horrorral. Pár városi életkép következik. Mert azért bejártuk az egészet szépen, szegény öcsémet végigzavartam Galway-en, mert mindent látni akartam. De hát azért meg lehet érteni, nem? ;)











Megtekintettük  a Galway-i golfpályát, és nem messze tőle egy privát kis szigetecskét is felfedeztünk, amit naná, hogy meg kellett mászni. Itt is merészkedtem kicsit, nem rosszindulatból, csak nagyon fel voltam dobódva a mindenféle látványoktól.
A hazaindulás kicsit szomorúvá tett, hiszen elég volt egy hét, hogy szívembe zárjam ezt a csodás országot, a Smaragdszigetet, ahol bár sok az eső, kevés a nap, de gyönyörű az óceán és nagyon friss a levegő. Az emberek jófejek és segítőkészek, lazák de nem bunkók. Még emeletes busszal is sikerült utazni, a 409-es járattal. Ezzel döcögtünk be mindig a city-be, mikor épp nem gyalogoltunk. Az árak azok az ír fizetésekhez képest korrektek, a miénkhez képest azt kell mondjam, drágaság van.
No lassan a mondandóm végéhez érek, szóban úgyis el fogom mesélgetni külön-külön az élményeket igény szerint. A haza út sem volt épp unalmasnak nevezhető. Dublinba busszal mentünk, a Citylink Airport járatával. A dublini menetet kiszínezte egy baba hangulatfestő bömbölése, ami kitartott egészen a reptérig. Jól bírta a kis manó. A Dublin Airport elképesztően hatalmas, már nehezen bírtam a tömeget. Ám itt is simán ment minden. Sikerült ablak mellé ülnöm a gépen, éppúgy, ahogy az ide úton is. Ez szuper, mert most világos volt. Amikor emelkedtünk, az egész Smaragdsziget láthatóvá vált. Aztán felszálltunk, egészen a felhők fölé. Ez még egy  isteni látvány volt.



Hát röviden most ennyit. Ez a beszámoló csak amolyan összefoglaló jelleggel bír.
Mindent összevetve imádom Írországot, és nagyon szeretném egyszer Dublint, Shannont a Temple Bar negyedet is látni, valamint Ennis ellen sem lenne kifogásom újra. A Tündérkrónikák helyszínei következhetnének jövőre. Úgy legyen!

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...