2013. május 18., szombat

CASSANDRA CLARE: CSONTVÁROS




Fülszöveg:

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.


Cassandra Clare Csontváros című könyvét, amely A végzet ereklyéi sorozat első kötete, kicsit korábban olvastam, de lusta voltam írni róla azonnal miután lezártam, ezért most két hét távlatából próbálom összeszedegetni benyomásaimat vele kapcsolatban. 

Cassandra Clare a könyvével: 



Mostanában előtérbe lopta magát a történet, hiszen nemsokára láthatjuk a belőle készített filmet is. Bevallom őszintén, ez sürgetett engem az elolvasásban, mert mindenképpen az írott formára voltam előbb kíváncsi. Mint ahogy általában. Előítélkezni nem szeretnék, csak eddig mindig 95 százalékban legalábbis a könyv színvonala magasan meghaladta a vászon-minőséget. Ezért van az, hogy egyik szemem sír a másik nevet, mikor hallok egy egy újabb adaptációról, amit könyvből fabrikálnak. Az eredmény számomra mindig elég lehangoló szokott lenni. No de nem akarom lehúzni a még nem is látott mozit. A trailer alapján amúgy nem tűnik olyan borzasztónak. Ám mindent a maga idejében...

Szóval a Csontváros. Hazudnék ha azt mondanám, hogy csalódás volt, de akkor is ha azt, minden egyes sora lekötött. Talán ezt nevezik közömbösnek. Legyen így. Mivel első kötetről van szó, nem leszek olyan szigorú vele kapcsolatban. ;) 
Clare is egy olyan világot ábrázol, ahol szinte minden lehetséges. Léteznek démonok, tündérek, vámpírok, farkasemberek (lycantrópok) és a jó és rossz ádáz küzdelmet vív egymással. Ezt már sokszor olvashattuk, de mindig sikerül valami eredetit csempészni minden egyes fantasy történetbe. A mi esetünkben az Árnyvadászok lesznek azok, akik megmentik a sablonosnak ígérkező sztorit. Valamennyire legalábbis megpróbálják. Ők is emberek, de mégsem. Látják és tudnak a démonok és mindenféle természetfeletti létezéséről, és igyekeznek őket visszaküldeni oda ahonnan jöttek, nevezzük ezt pokolnak vagy másik dimenziónak, mindegy. Igyekeznek igazságosan szelektálni. Már aki...
Hőseink ez esetben egy tini csoportosulás, akik próbálnak érvényesülni a mondik világában. Ja igen, a mondének azaz mondik az emberek akarnak lenni. Tök jó, voltunk már muglik is, ki tudja még mik nem leszünk ;) kíváncsian várom a további szinonimákat. 

Kivel is kezdjem. Talán Clarissa Fray, akit mindenki csak Clary-nak hív, legyen az  első. Végülis ő a fő-főhős. Egészen történetünk elejéig azt hitte, teljesen hétköznapi tini lány, egy teljesen hétköznapi anyukával Jocelyn-al,  aki váratlanul eltűnik egy teljesen hétköznapi jóbaráttal, Simon-al akiről nem veszi észre, de mi már régóta tudjuk, hogy totál szerelmes belé. A szokásos „jajj nem, de igen, de mégsem és mégis” belső és külső lelki huzavona természetesen fellelhető az ő kapcsolatukban is.
Aztán jött az első pofon az élettől. Utána láncreakcióként követi a többi. Clary hamarosan belecsöppen egy olyan tündérmesébe, amiről kiderül, hogy valóság. Persze azért tiltakozik a saját látása ellen, és próbálja megcáfolni azt, ami a szeme előtt zajlik. Karaktere valamennyire szimpatikusnak tűnik, de valahogy nehezen tudtam kibékülni azzal, hogy folyton tiltakozik néha már totál feleslegesen a jelen való ellen, ahelyett, hogy beletörődne. Anyját is elveszíti, és felbukkan egy rejtélyes alak is, Valentine. Luke, aki édesanyja legjobb barátja, szintén mintha nemtörődöm módon viszonyulna hozzá, miután Clary addigi élete szép lassan darabokra hullik. Persze semmi sem az, aminek első látásra tűnik. Kénytelen tudomásul venni, hogy létezik Klávé, Szövetség, Néma Testvérek, Csontváros, Ötdimenziós ajtó, Elhagyatott, (zombiféleség)  és valami Kehely is, amit jobb, ha előbb találnak meg, mint Valentine, aki igencsak rossz fiúnak számít a játszmában. Az már csak hab a tortán, hogy egy boszorkánymester, Magnus Bane még azt is közli vele, hogy az emlékeivel se stimmel valami. Clary-t ekkor elkezdtem becsülni, mivel még ennyi infó után sem őrült meg teljesen. 
Aztán itt van Jace Wayland a menő csávó, aki nagyon ki akar tűnni vagány és merész jellemével. Pont ez az a dolog ami ellenszenvessé teszi őt számomra. Amikor mesterkélten jópofizik Clary-nak és a többieknek, attól néha  kirázott a hideg. Nem szeretem. Természetesen kulcsfigura ő is. Mikor egy jóslat szerint rossz emberbe szeret bele, már sejtettem, hogy még több titok lappang a háttérben, mivel a maga módján csapja a szelet Clary-nek. Ezt persze Alec Lightwood nem nézi jó szemmel, aki szintén árnyvadász, és olykor igazságtalan és durva kirohanásai Clary felé, komolyan idegesítettek. Oké, csak védeni próbálta a srácot akit szinte testvéreként szeretett. (na jó, ebbe a kapcsolatba inkább ne menjünk bele részletesen) Lényeg, hogy én megértettem őt legbelül, de akkor sem kellett volna olyan nagyon ellenszenvesen viszonyulnia Clary-hez, aki akarata ellenére vagy a végzet akarataként cseppent bele ebbe a körforgásba.
És ne feledkezzünk el Isabelle-ről sem, Alec húgáról, aki talán a kedvencem az egész történetben. Mindig őszinte, mindkét énje tetszik, ami szöges ellentétben áll egymással. A szinte már plázacica külső és viselkedés ellenére ő az egyik legjobb árnyvadász, kötelességtudó és nagyon jó barát. Laza stílusa engem meggyőzött. Remélem a folytatásban jobban engedik érvényesülni. Azon nagyon jót derültem, mikor részegre issza magát, és véletlenül patkánnyá változik mellette Simon. A kiscsávóval szemben vegyesek az érzéseim. 


... Isabelle rózsaszín arccal, alkoholtól szagosan a fiúk nyakába ugrott. Jace! Alec! Hol voltatok? Mindenhol benneteket kereste... Hol van Simon? szakította félbe Clary. Isabelle egy pillanatra habozott. Simon patkány mondta komoran. Csinált veled valamit? Alec jó testvérhez méltóan csupa aggodalom volt. Tapizott? Ha bármivel próbálkozott... Nem, Alec - mondta ingerülten Isabelle. Nem úgy, Simon patkány. Részeg állapította meg Jace, és undorodva elfordult.   
Nem vagyok az sértődött meg Isabelle. Jó, lehet, hogy egy kicsit, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Simon megivott egy olyan kék italt... Mondtam, hogy ne, de nem hallgatott rám... És patkánnyá változott.

Összegezve. Az E/3-as elbeszélésmódtól már kicsit elszoktam, ezért is volt nehezebb belemásznom a történetbe. A tini cívódások untattak néhol, és a már említett erőltetett humorizálás. Simon-t a végére megkedveltem, és Jace sem tűnt már olyan ellenszenvesnek. Viszont mindenki jelleme felpuhul a sztori befejezéséhez közeledve… nagy megbocsátások, stb, stb. Szeretem a csattanókat a könyvekben, itt is akadt pár, de egyik sem volt akkora horderejű, hogy azt mondhattam volna magamban: ez igen, ki nem találtam volna! Az a baj, hogy kicsit kiszámítható volt a történet. Vagy csak annak, aki elég tapasztalattal rendelkezik az olvasás terén? Passz...

Mindenképpen folytatom a sorozatot. Annyira nem húzom le, hiszen sok jó pillanata is volt, „eredeti” humorral. ;) Ez nekem fontos. Olvassátok el.


5 / 3,5


LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...