2013. május 20., hétfő

ALICE HOFFMAN: A TIZENHARMADIK BOSZORKÁNY


Fülszöveg:

A Sparrow család asszonyai nemzedékek óta rendkívüli tulajdonságokkal rendelkeznek. Valamennyien március havában születtek, és mire betöltötték tizenharmadik életévüket, különleges képességük mágikus erővel tőrt rájuk. Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot. Jenny, a lánya ismeri mások álmait, Stella, az unokája – aki éppen a tizenharmadik születésnapját ünnepli – döbbenten ismeri fel, hogy előre látja mások halálát.
Miközben Stella újonnan megismert képességével igyekszik megbirkózni, csaknem végzetes félreértés történik: látomása gyilkosság vádjával börtönbe juttatja az apját….
A nemzedékek titkait, emlékeit, talizmánjait őrző családi mese igazi irodalmi csemege.



Eléggé hajnalba nyúlt már az idő, mire befejeztem Alice Hoffman könyvét, A tizenharmadik boszorkányt. Mit ne mondjak, olyan feszültséget keltett bennem elsőre, hogy még a maradék álom is kiment a szememből, pedig olyan 3 óra körül már nem lett volna hátrány az alvás. 
Aztán, mikor sikerült lenyugodnom, átértékeltem magamban a történetet. Sajnos továbbra sem mondhatom róla, hogy körmöt rágó izgalmakban volt részem, és azt sem, hogy közelebb került hozzám érzelmileg. Az viszont tény, hogy nem a levegőben lóg a sztori, hanem az emberi érzelmek széles skáláját vonultatja fel előttünk. Nem történik túl sok minden, az idősíkok ugrálnak,  miközben szép lassan feltárul előttünk a Sparrow-örökség, a múlt a jelen és a jövő.
Mágiával, varázsfőzetekkel egyáltalán nem találkozunk, csak képességekkel, amiket akarva akaratlan megkaptak a Sparrow család lány tagjai a 13. születésnapjukon.
A könyv valójában lelki élveboncolás. A főhangsúly a családtagok egymáshoz fűződő viszonyán van. Elinor Sparrow és Jenny, a lánya régóta elhidegült egymástól, nem is beszéltek azóta, hogy Jenny megszökött Will Avery-vel és ezzel szép lassan tönkretett maga körül mindent. A saját jövőjét is beleértve. Engem nagyon zavar ez a hidegség, közöny és megvetés amit az anya és lánya egymás irányában tanúsít. Sajnos ez a viselkedés a következő generációra is rátelepedett. Jenny minden vágya az volt, hogy jó anya legyen, hogy ne jusson odáig, mint ő Elinorral, de sajnos a "történelem" úgy néz ki, ismétli önmagát. Stella megveti anyját, úgy beszél vele, mint a kapcarongyával, Jenny meg csak tűri, és legbelül azon rágódik, hol ronthatta el. A férje, Will Avery egy tipikusan olyan "mindenki rémálma" kategória, akinek viselkedésétől kinyílik a bicska az ember zsebében. Léha, nemtörődöm, felelőtlen, egoista, nárcisztikus alkat, aki a felesége házában, az orra előtt csalja meg Jenny-t, aki visszafogadta őt. Ezt olvasva, nagyon lüktetett az agyamban a vér. Közvetve és közvetlenül Will a felelős Jenny és Elinor elhidegüléséért.
A lánya mégis őt szereti jobban, neki árulja el titkait.
Matt Avery, Will öccse szöges ellentéte a tesónak, és Jenny még időben belátja, hogy rosszul választott, sors ide vagy oda. Vagy pont ennek kellett történnie? Végülis mindenkinek joga van a megérdemelt boldogsághoz.
A könyv erőteljesen sugározza az érzést, hogy sohasem késő újrakezdeni, megbocsátani és megváltozni. A sors akarataként Jenny visszakerül a Torta-házba lányával Stellával együtt. Will felelőtlensége tudat alatt mégis jó irányba sodorta az eseményeket. Kezdetben tapintható a feszültség Jenny, Elinor és Stella között, aztán mintha kezdene megtörni a jég.
Elinornak már nincs sok ideje hátra, és ebben, az utolsó periódusban döbben rá anya és lánya, hogy mennyit veszítettek. És a végén mennyit nyertek a megbocsátással.
Will feje lágya is benő, az önző nőcsávászból  ha nem is teljesen felelősségtudó olyan férfi válik, aki képes az igaz szerelemre, ezt pedig Liza Hull oldalán találja meg, aki sokat segít Jenny-nek is és Stellának is utuk egyengetésében.
Brock Stewart, az öreg orvos az egyik üde színfolt a történetben, Liza Hull mellett aki odaadóan ápolja Elinort, és segít annak megértésében, hogyan fajultak ilyen végletessé a dolgok. Elinor Saul, a férje halála után elzárkózott mindentől, a saját lányát is beleértve. Csak a kert jelentett számára menedéket. Egyedül volt, csak Argus, öreg kutyája jelentette számára a társaságot.
Mindent vissza lehet vezetni az okokra, érthető, miért lett olyan jeges a viszony Elinor és Jenny között, valamint Jenny és Stella között. Matt Avery személyében azonban Jenny számára is megérkezik a megváltás. Stella pedig egy olyan srácba lesz szerelmes, Jimmy Elliot-ba, aki szakasztott olyan mint Will. Vajon minden megismétlődik? Hap Stewart hiába csupaszív és eszes kissrác, a lány mégis a másik irányba kacsintgat. Stella kallódó kamaszlány, aki, miután anyja kezei közül kicsúszik az irányítás, sodródik az árral, a barátnőjétől lopni tanul és hazudni. Erre kényszeríti az élet.
Csínján kell bánni a hepi-end kifejezéssel, mert, bár a dolgok mind a helyükre kerülnek Unity városában, én mégsem éreztem azt a felszabadultságot a végén.
A legközelebb Jenny állt hozzám a történetben. Nagyon tetszett az, ahogy kimenti Hap-et a Homokóra-tóból. A lánya első sikolyára ott termett ahol lennie kellett. Nem azt érdemelte, amit Stellától kapott.

A könyv sok tanulságot hordoz magában, de nagyon lehangoló. Sok leírás, kevés párbeszéd, a humor legapróbb szikrája nélkül. Rossz az, ha olvasás közben azon jár az agyam, mikor lesz már vége a történetnek. Itt sajnos gyakran lapozgattam hátra. Nem arról van szó, hogy nem éreztem át, mert vagyok eléggé empatikus ahhoz, hogy megértsem a szereplőket és azonosuljak velük. De ez a 360 oldalon tartó vívódás kicsit megerőltető volt lelkileg. Komolyan felüdülés volt kezembe venni Cassandra Palmer negyedik történetét.


5 / 3

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...